Évtizednél is régebben a főszerkesztőnknél rendezett bulin terhes kolléganőm – már jó nagy hassal – hanyatt feküdt a franciaágyon, s egy másik kolléganőm cérnába fogott ingát hintáztatott fölötte. „Fiú”, mondta az inga tulajdonosa magabiztosan. „Honnan tudjátok?” – kérdeztem bambán. Megütközve néztek rám. „Az inga pontosan megmutatja... ha nem hiszed, fogadhatsz velünk.” „És az ultrahang?” – próbálkoztam unalmas racionalizmusommal. „Az ultrahang csak megerősíti.” És tényleg, fiú készülődött kolléganőm hasában.
Akkor már sűrűn találkoztam az ezotériával. Szerkesztőségi íróasztalomra egyre több cikk került, amelyik lelkesedett (és lelkesített) a méregtelenítésért, amit persze léböjt kúrával kell kiegészíteni, vagy a húselvonás hasznáról és a mindenféle füvek fogyasztásáról értekezett. Volt homeopátiát magasztaló – megcáfolhatatlan példákat sorolva, s persze asztrológia, minden mennyiségben. Előfordult, hogy nagyokat röhögtem, mindenesetre jobb napjaimon ártatlan marhaságnak tartottam az egészet, a kúrákkal, ingával, a Jupiter és a hold együttállásával. De kaptam helyesírási hibákkal zsúfolt, kézzel írt dolgozatot, amiben a szerző különféle ezoterikus kísérletekre hivatkozva bizonyította, hogy Jézus Krisztus magyar volt. És persze Mária is. Innen pedig egyenes út vezetett a magyarok felsőbbrendűségéhez. Lehet, hogy az ezotéria mégsem egészen veszélytelen játék?
Egyre több ismerősöm kúrálta magát homeopátiás gyógyszerekkel. Vagy párhuzamosan gyógyszerelte magát: egy adag felírt orvosság, egy adag homeopátiás. Kétségtelen, a hókuszpókuszok színesebbek és ígéretesebbek, mint az ésszerűség, és barátnőm világosan beszélt: csak akkor segít, ha hiszel benne. Hát én nem hittem. Igaz, az orvosi kezelésekben is csak módjával.
Anyuból semmi se tüntethette el a daganatot, hiába tűrte a sugárkezelést, a kemoterápiát, a gyógyítás sokféle gyilkos módját. Minden utasítást betartott, minden vizsgálatnak alávetette magát. A sejtburjánzás meg, ha lassan is, töretlenül haladt előre. A mellével kezdődött. Aztán belemart a csontjaiba, megmérgezte a vérét, kitüremkedett a bőrén. Mi ez? – kérdezte minden láthatóvá lett áttétnél, mintha új betegség tünete volna. Tizenhárom évig ugyanaz. És senki se segített. Akkor elhatározta, hogy belekarol a barátnőmbe, és elvonszolja magát egy gyógyító asszonyhoz. Egyetlen feltételt szabott: én nem tudhatom meg. Semmiképpen nem tudhatok róla. Amíg a húgom segítségével felöltözött, amíg levánszorgott a lépcsőn, amíg beleerőltette magát a taxiba, kis remény-szikrák gyulladtak benne. Hátha egy csodatevő, éppen azok közül valaki, akiket annyiszor gyaláztam előtte. Mondtam, hogy csalók, szélhámosok, köztörvényes bűnözők... De nekem egyelőre egy szót se, egyetlen szót se!
Titokban is maradt a haláláig. Utána kibukott a húgomból: „tudod, hogy anyu járt egy gyógyító asszonynál?” „Honnan tudnám?” „Igen, anyu megtiltotta. Csak te nem tudhattál róla. Attól félt, dühös lennél.” „És hallgatott rá?” A húgom elgondolkozott. „Eleinte... amíg teákat ajánlott... körömvirág, csalán, bodza... De a legvégén…” „Mi volt a legvégén?” „Azt tanácsolta, hogy anyu igya meg a saját vizeletét.” „És anyu?” A húgom legyintett. „Anyu vette a kabátját, és otthagyta a javasasszonyt.”
Akkor megkönnyebbültem. Józan asszony maradt. S mindjárt utána elszégyelltem magam. A rák utolsó stádiumában, amikor már nincs gyógyszer, sugár, kemoterápia, amikor már csak a ráolvasás kínál lehetőséget, akkor is gondja volt rá, hogy én ne tudjam meg. Hát ki vagyok én, hogy a haláltól egy lépésre útját álljam a csodának?! Hogy miattam, az én undok felvilágosultságom, az ésszerűbe vetett, valójában semmivel se igazolható bizalmam miatt meg se próbálhassa előcsalogatni a ráción túli világból a Gyógyulást.
Nyilván eszébe se jutott, hogy itthagy valamit, amitől sose szabadulok. Itthagyta ezt a nyúlós, ködpárás bűntudatot. Az ezoterikus gyógyításban változatlanul nem hiszek. Se méregtelenítés, se léböjt, se csillagjegyek. Nincs bejárásom. De a számat tartom. Nem az enyém az utolsó szó.
(illusztráció: Bálint Endre | Roueni látomás)
