Állítólag mindenkinek van hasonmása, legalább egy, és életében egyszer találkozik is vele. Velem megtörtént.
Kevés híja volt, hogy elkerülöm, mivel eleinte háttal állt nekem. Közvetlenül mellettem, de háttal, a 2-es metró vonalán, ahol a reggeli közlekedési csúcsban irritálóan nagy embertömeg zsúfolódik össze a szerelvényekben. A férfi tehát közvetlenül előttem állt, szuszogásnyira, és én a fülét néztem, célzatosság nélkül, pusztán mert muszáj valahova nézni, és bár ilyen embertömegben kínos, hogy nem lehet semleges területre terelni a fürkésződet, hogy bárhova nézel, embert lapogat a tekinteted, kínos, de mivel a többiek is ugyanebben a pácban vannak, mégse olyan kellemetlen. Néztem a fület, és megállapítottam, hogy viszonylag nagy, és olyasforma, mint az enyém. Nem holmi szerény fül, ami hozzásimul a fejhez, áramvonalasan; nem, önálló, öntudatos testrész, amely, ha nem is kimondottan elálló, fejtől-elszakadóan és regnum-alapítóan függetlenedő, de azért olyan, ami megmutatja magát: kérem szépen, én fül vagyok!
A férfi egy nővel volt, a férfi háttal állt nekem, a nő szemben a férfival, tehát a nő velem is szemben. Egyszercsak rám nézett.
Mint amikor puzzle-képet raksz ki, és kicsit álmos vagy, és van három darabka a kezedben, igazából azt se tudod, hogyan kerültek oda, és nem is te próbálgatod a darabkákat, hanem szinte ők maguk önmagukat, és hopp, mindhárom darabka illeszkedik, egymáshoz, meg a nagyobb egészhez is, és erre már felriadsz, felébredsz, én is így ébredtem fel hirtelen az illeszkedésekre.
A nő nem akárhogy nézett rám, hanem többszörösen, többféleképp – először futólag, aztán pillantása fennakadt és megállapodott az arcomon, majd részletesen vizsgálgatott, és villámgyorsan, szinte átmenet nélkül szemelkerekedős meglepődésre váltott. Néhány másodperc alatt zajlott le mindez, az arcjáték azonban oly látványos volt, hogy a társa is felfigyelt rá, és hátrafordult, megnézni, mi váltotta ki a hatást. Itt közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy sajnálom ezt a férfit. Sajnálom, mivel lemaradt az élményről, lemaradt, mint a borravaló. Kívülállóként ugyan lehetetlen megmondani, miben vagy mivel maradt le. Idővel? Tudatban? Felfogóképességgel? Tény, hogy csak rövid pillantást vetett rám, mondhatni súrolt a tekintetével, és nem ismert meg. Vagyis nem ismerte meg magát.
Nem könnyű megismerni önmagunkat, hiszen kívülről senki sem látja önmagát. A hangunkat sem ismerjük, és ha mégis, ha felvételről visszahalljuk, meglepődünk, hogy mennyire más, idegen a hangszín, mint amit magunkénak ismerünk. Nekem segített a nő látványos mimikája, előkészítette és kihegyezte felismerő- vagy talán rácsodálkozó-készségemet, és segített az is, hogy amikor a férfi értetlenkedő ábrázattal visszafordult cicaarcú barátnője felé, a szerelvény üvegajtaján, továbbra is ott tükröződött megfigyelésre tálalva az arca. Ez az arc az én arcom volt. Amikor ez kétségbevonhatatlanul tudatosult bennem, hűvös borzongás suhant át rajtam. Csak a haj, a frizura volt más.
A következő államáson a férfi és a nő leszállt, a nő élénk gesztusokkal magyarázott a férfinak, a férfi visszafordult a szerelvény felé, és a tömegben, a masszában próbálta meglelni az arcomat. Hát, pajtás, erről lemaradtál – gondoltam, és az ide-oda cikázó szem és kielégítetlen kíváncsiságba torzult arc után vetettem még egy pillantást a lányra is. Lehet, hogy találkoztam a hasonmásommal, de ez csak a külsőségek, a fiziognómiák találkozása volt, és nem a belsőké, az ízlésé – mert bizony nekem ez a lány nem tetszett.
Kállay Kotász Zoltán írásai a blogon | Kállay Kotász Zoltán írásai a Liget folyóiratban
