John Hurt Winston Smith szerepében (Michael Radford | 1984).
Hérakleitosz szerint az alvóknak külön világaik vannak, míg az ébren lévőknek egy és közös a világuk. Csábító gondolat, hogy a művészet ébreszt, a propaganda pedig elaltat bennünket. Csábító gondolat, hogy a művészet afféle finom olaj, mely nem keveredik a propaganda piszkos vizével, s ebben az igazságra hasonlít. Ám a modern propaganda legfontosabb eszköze az összefüggéseiből kiszakított, majd más kontextusba állított valós tény. Nem jár több szerencsével a függetlenségére büszke művészet sem. Megfelelő összefüggésbe helyezve jóformán minden megnyilatkozását ki lehet forgatni, fel lehet használni, eszközzé lehet tenni. A pokolba vezető út itt is jószándékkal van kikövezve. A művek átértelmezésére kiváló eszköz az internet, mely igazi tömegmédium, s a korlátlan idézhetőség és a hipertextualitás révén igen erős kontextualizáló ereje van.
A hipertext kapcsolóelemekkel (linkek) összekötött szövegelemek (képek, mozgóképek hanganyagok) halmaza, melyeknek így sokféle bejárási útja lehetséges (tekinthetjük az egész inter-netet egyetlen hipertextnek is). A filmesztétika montázselmélete már régen feltárta, hogyan válik egy kép a rákövetkező kép kontextusává, a marketing- és a propaganda szociálpszichológiájából pedig jól tudjuk, hogyan csábíthatóak a látszólag szabadon kattintgató emberek bizonyos bejárási útvonalakra, azaz bizonyos kontextusokba.
Ha nem tudunk a művészet különállásával és tisztaságával kérkedni, az ellenkező véglet radi-kalizmusa is csábító: lapátoljuk egy zsákba a szépirodalom és a filmművészet legjavát a reklámiparral meg a pártsajtóval, s a zsák száját elkötve mondjuk ki kerek perec, hogy az égvilágon minden manipuláció! Ártatlan jószerével csak az a művészet lehet, mely nem jut el senkihez: hatástalan.
Amiképp a klímakutatásba politikai megfontolásból öntött pénz nyomán sok tudományos kutató igyekszik saját témáját összekötni az éghajlatváltozás valamely vonatkozásával, s ezzel egyszersmind meg is teremti egyfelől a téma fontosságának másfelől a szépen csörgedező tudományos eredményeknek a látszatát, úgy tereli a politikai propaganda és a pénz is a maga csatornáiba a művészetet, spontán szellemi folyamatokat imitálva. Felkarolja, s nagy hangon hirdeti azokat, akiket be tud illeszteni a maga kontextusába, s az ismertségre, pénzre, sikerre vágyók körében máris megindul az észrevétlen igazodás, alkalmazkodás a közeg ekként megteremtett íratlan játékszabályaihoz, melyek onnantól – épp azáltal, hogy sokan követik – „valódi” játékszabályokká válnak. A kívülállók az elismerés és érvényesülés lehetőségét látva az „ők” lenézett státuszából a „mi” körébe törekszenek: oda, ahol a művészetet definiálják. A jelentkezők közt a „saját” szempontjai szerint válogató média az ismertté válás lehetőségét nyújtja, a másik – a ma divatos, végsőkig kilúgozott kifejezéssel élve – a tartalomszolgáltató. Így zajlik – nagy csinnadrattával, mégis néma csöndben a szabadság világának Kulturkampfja.
