A politika művelésének egyik lényeges feltétele mindig is a látszat iránti fogékonyság, és a látszat nyújtotta előnyök kiaknázásának képessége volt. Már Macchiavelli is úgy véli, a fejedelemnek nem szükséges az emberség, a hűség, a nyíltság és kegyesség erényeivel rendelkeznie, bőven elegendő ezek látszata: hiszen az uralkodó „nem tudja mindig azt tenni, amiért az embereket jónak szokták tartani; részben az állam megtartásának szándékától vezetve gyakorta kénytelen a hit, könyörületesség, emberiesség és vallás ellen cselekedni... Aszerint kell tehát cselekednie, ahogy a szél fúj, ahogy a szerencse változásai parancsolják”, de a póz fenntartására minden körülmények közt ajánlatos ügyelnie, hiszen „az emberek inkább hisznek a szemüknek, mint tapasztalásuknak, mert látni mindenki képes, de kevesen tudnak tapasztalatot szerezni.”
Ilyen körülmények közt a cselekvés maga csaknem érdektelen, ha egyszer a cselekvés látszata is elég, sőt: az számít igazán. A szándékok és tettek elleplezésének művészete, a figyelem elterelésének és a valódi érdekek és motivációk elé húzott paraván felcicomázásának technikái a modern kori politikai élet legnagyobb haszonnal kecsegtető iparává fejlődtek. A szakértők fő erőfeszítése arra irányul, hogy kommunikációs, pszichológiai és közgazdaságtani technikákkal az égvilágon mindent el lehessen kenni és ki lehessen igazítani; az ál-kampányok, ál-tájékoztatók, ál-cselekvések sora voltaképp arra szolgál, hogy hatékonyan felváltsák és hiteltelenítsék egy csoport érdekei ellen szóló, egyébként ugyanilyen csatornákon át érkező kritikus hangot. A legjobb minden orgánumot eleve megbízhatatlanná tenni és korrumpálni, hogy már a megszólalás ténye is gyanús legyen. Így érünk el a kortárs politikai élet újabb fázisába, ahol a tettet felváltó beszéd helyett tökéletesen elegendő a beszéd látszata.
A mellébeszélés eddig is természetes volt: a retorika, az érdekérvényesítés régtől kidolgozott módszertana mindig is segített olyannak mondani egy adott szituációt, amilyennek láttatni kellett bizonyos közös célok elérése érdekében. A látszatbeszéd ezzel szemben az, amikor a retorika is kimerül, és anélkül, hogy határozott célt próbálna elérni, önmaga látszatával elfoglalkozik. A látszadbeszéd akkor harapódzik el, amikor mindenki mindent tud már, de valamit mégiscsak kell mondani. Ezért régebben elsősorban a diktatúrákban virágzott mint propaganda, de mára úgy tűnik, mindenfajta hivatalos megnyilatkozás is erre tart. A propaganda el akart hitetni valamit, a látszatbeszéd már erre sem törekszik. Ilyenkor sorjáznak a jelszavak, eluralkodnak a szlogenek, amelyek meg sem kísérlik bonyolult nyelvi műveletekkel elpalástolni, ami nyilvánvaló; kizárólag arra szolgál, hogy üres buborékként szétpattanó szóképekkel – épp a szétpattanáskor – ideig-óráig lekössék az amúgy is unott és megcsömörlött közönség renyhe figyelmét.
A média feladata, hogy az érdeklődés látszatát fenntartsa. Ezért köszönt be ilyenkor a sorozatos botrányok időszaka – ez segít megteremteni ok-okozat, tett és következmény, bűn és bűnhődés illúzióját, amelyet a nagyérdemű a tévésorozatok alapján joggal vár el. Ilyenkor jelennek meg a politikai programbeszédek olyan szörnyszülöttei, mint a litván modell vagy a pannon puma. Ilyenkor válik minden közszereplő önként és dalolva bohóccá, hogy megkaphassa a létezését igazoló figyelemmorzsákat, és ilyenkor válik minden megjelenés és szó eleve súlytalanná. Látszatbeszéd idején az érdemi vita lehetetlen, mert a porondon maradás érdekében mindenkinek egyformán kell védekeznie; valódi érvelésre vagy párbeszédre ilyen körülmények közt nem kerülhet sor. Viszont a porondon mégiscsak ott kell valahogy maradni, hogy a zavartalan működés érdekében legalább a létezés látszatát fenn lehessen tartani még egy darabig. Azután majd csak lesz valami.
illusztráció | Max Ernst (1891‑1976) | Untitled from 'La Brebis galante', 1949
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
