René Margitnak
Alkalmi, de nem talmi tán ez a szöveg,
s mert Margité, marginális se lehet:
realista hírvivő légy, te szonett.
Mondd, hogy öleli az ifjat az öreg,
s örül, ha úgy érti vonalaimat,
ahogy én: kapcsolódni próbál ma mind,
de nem a mindegy szerint nyüzsögnek, mint
nemtelen szél a pünkösdi ég alatt.
Pontról pontra pillantva is jól látni:
hangzat s képzet most születő elegye
kolorista vágyakkal elkeverve
és összepacsmagolva: nem akármi.
Elmondható-e? Papírmunka, tudom.
De hova visz a festett arcvonalon?
Hogyan lehetne ez a szonettezés,
mint a festésre alkalmatlan, vékony
papír szomjúsága, olyan hatékony
módszer: rálátás és belemerülés?
Kukában lelt csomagolópapírra
készült festményem szabadító írja
az ősi versformát is felülírja,
én meg máris boldogan szabályt szegek.
Így lesz személyes történetem része,
konkrétum, mint Magritte pipa-képe.
s ha elrontom, pipa akkor sem leszek.
Egyszer pedig (majd) megkísérlem szépen,
hogy átrágjam magam a működésen,
s rögzítsem rímtelenül hangzó tényeit.