ALLITERÁL
Aúúú, te, hú!
Forró és sötét
az „Ú”,
előbb kétfelől fölmered,
aztán eldől és rám ijeszt,
fáj és szorít,
még megnyomorít;
fönn
az a ferde vessző,
és a nyitott szájon visszatetsző
hangzatok sora búg,
mind valódi, mert
hazug, ha zúg, ha
nem.
Aztán elmegy, én meg
persze vígan hagyom
s ahogy távolodik, halkul,
átalakul dala;
már panaszkodik szinte,
mint gazdátlan kutya
éjjel, úgy tutul,
s ez is fáj:
másként-e vagy ugyanúgy?
Nem kérdeztem,
de a hangot most is hallom,
bennem perceg, mint fában a szú.
Alliterál.
És szomorú.
KUKACVIRÁGOK
Az „Ü”-re
asszociál,
ül az erkélyen, s mint hajdan,
papírra golyóstollal ír;
örül, hogy ülhet és írhat,
süt a szeptember eleji nap.
Ülés, sütés, örülés a téma,
régi motívumok ágálnak benne,
de akad új is:
megszólal most,
diszkréten
felberreg benne egy csengő;
összerezzen,
de
alig telik el pár másodperc,
felnyög,
nem tudja elolvasni, amit
a papírra kapart;
bámulja hát a vadon nőtt
kukacvirágok cifra pompáját
(a szél fújta ide magvaikat),
az ültetett virágok őszre
megritkuló sorában
kigyúlnak évről évre
piros, sárga és lilába játszó
lángjaik.
KIMONDANI
A
hosszú “Ű”
szúr, mint a tű,
zöld, mint a fű;
a nyű meg rág,
a tetű rúg,
de hű a hajhoz
és fejbőrhöz;
hű, hogy csíp!
Csip-csup
ügyekre
persze
ne adjon
az ember.
Tengernyi baj árad amúgy is,
űz ki az üres
űrbe.
Állj meg és tekints szét,
fülelj, a
konkrét
hangzás
és a
látnivaló,
ha látni,
valóban
áthatja egymást,
kimondani is
jó:
egyszerű úgy a gyönyörű,
mert gömbölyű,
s ha játszik hozzá
egy mélyhegedű,
a derű,
már létmaximum.