RÖVID S HOSSZÚ
Itt a csupa
pihe-puha,
tiszta csupasz
jó!
Susogó suhogó!
És mindig olyan
(milyen) porhanyó;
mint agusztusi hő
fogad be,
dajkál, becéz,
áthengerít,
fényes hullám,
lecsendesít,
most meg éppen
föl és fölsodor,
s mindenképpen:
megint újra
jó.
Mintha
lágy és langyos,
lakott-lankás
selyemtakaró
volna a való:
dimbes-dombos,
hímes-rímes,
kék vagy sárga,
simasága
hajlékonyan
át meg átnyúl,
két pont között
testiesen
össze-összeköt
és mikor odaér,
súghatom, hogy
még és még.
S ez már az „O”-„Ó”!
UTAS
Szeptember van, fel-felhördül a szél,
késő délután a hegyen
felém tart egyenesen
(vagy csak képzelem?),
egy méteresnél is nagyobbra nőtt,
kiszáradt növényi konstrukció,
szárak, tövisek, gömböcskék,
penge-éles levelek;
gurul a fennsíkon,
csipkebokor ágán elakad,
s ahogy kiszabadítom
(de hogy miért, nem tudom),
a tenyeremet összevagdosom,
véresen surran tovább
a különös mobilszerkezet,
de hiszen ez
az ördögszekér –
már értem a nevét,
mintha csakugyan tartana
valahova;
az „Ö” kedvéért
sem leszek utasa.
SZÖVEGSZISZERGÉS
Ez csak távoli
szövegsziszergés lesz itt
(mert különben az „Ő” nekem
félévszázada egyetlen személy):
betűkkel jelölt,
közismert hangzatokkal
megszólaltatott konkrét zene,
s ha tokkal és vonóval
együttműködve okkal
véli magát sokféle-forma
muzsika profi zengetőjének,
én tudom,
akkor sem képes mindenre;
nem igaz, hogy
magyarul: „A”-tól „Z”-ig,
bármi kifejezhető
így,
személyre szólóan.
Már a jelentések sávjában is nagy a homály
és a képzettársítások
erdejében
bármi lehetséges.
Ugyanakkor:
mert az előregyártott elemek
konkstruktív variációja végtelen,
hozzáadni valami sohasem volt,
meg nem nevezett hangot,
egész hangsort akár a versben
mindig lehet;
legfeljebb a kommunikáció hatásfoka
lesz bizonytalan,
a szöveg puszta önkifejezés,
független l’art pour l’art fogalmazás.
De a versírás
maximuma nem ez.
Hanem?