Anakreón lélektükre (13.)
A tükörbe nézni félek,
Idegen néz vissza onnan.
Letarolt főn szürke tincsek,
csupa ránc a homlok íve,
beesett szem, alja táskás,
fut az orrtól mély barázda,
lefelé görbül a szájszél,
laza bőrbe vész az állcsont…
Hol az arcom? Hol az álarc?
Az Anakreóni dalok (1996) immár nem a rejtekezés, sokkal inkább a tárulkozás stratégiáját valósítja meg. A választott alter ego (i.e. 572–i.e. 487) egyszer, valaha, egyidős is volt az 56 éves költővel, akinek végül nem adatott meg az ő 85 éve; s vidáman emlegette „fehér fejét” (l. Babitsnál), ha mindenféle leszboszi lányok megcsúfolták, akkor is.
Tizenkét év telt el Catullus óta. Már nem tréfa, hanem belátható jövő, hogy az ember majd (egyszer) porlad alant. De aki versének kizárólagos hőse, mégis akár ünnepelhetné, hogy milyen daliásan öregszik. És ha tárgyilagos, akkor is az öregedésről írna.
Nem a testi tönkremenésről. Igen, Catullus idején jó testben keringett a nedv (a humor). Anakreón idején fej, haj, homlok, szem, orr, száj mintha másnapos karikatúrája volna önmagának. Persze minuciózus pontossággal, választékos szavakkal, anapesztusokkal indított dalban-dalocskában elbeszélve.
A költő szándékosan nem a fogmosás-tusolás-borotválkozás utáni, adrenalinnal pirospozsgás képét rakja elénk. Mert akkor nem írhatná le az utolsó sort.
Pedig amiért az ember felelős, az identitás ép most is: az álarcok – a szerep-arcok – foszladoznak.
illusztráció: Barcsay Jenő | Önarckép