Cérnaszálon,
nem kötélen,
át a sötét semmiségen táncoló,
te
előre-hátra lendülsz-hőkölsz,
hány fejed van, kétlábú?
A kor lelke nemzett, a nemzeté,
tudom,
de milyen úton, módon,
miféle konkrét vagy véletlen vágy,
ijedelem tépett
láthatóvá téged,
hogy magad se tudod, mit mutogatsz,
magam se, mert csupán
automatizmusaimmal állítottalak elő;
mit rikoltozol vagy jajgatsz,
te cifra,
te nem bohóc, te pojáca?
Mozdulataid vicsorgása
szomorú,
ez lehet talán egyenesen az enyém,
kékbe-zöldbe-lilába horpadsz, szegény,
torzult lényed bornírt világok
hű kopír-papírja.
Féljek-e tőled?
Van-e mögötted még
va-
la-
mi
mindennapi
képzelet szülte rettenet,
láthatatlan
előre sejthető;
meglapul a tussal szült, kikapart-koptatott
foltokban és vonalakban,
a közönséges valóban?
Szakad alattad a cérna,
pojáca.
az illusztráció a szerző festménye | Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban