HAGYMALEVELEK

Szerelmes atyámfia,
Kelemen öcsém!

Végre tőlünk is eltakarodott a tél - a Makk Disznó északra költözött -, zúzmara, hó, jég, a tél reliquiái elfogytanak, s ámbátor időnk is fogyott vélek, nem tartóztattuk, állj meg pillanat, hanem botorságunkban ostorral kergettük tova, számba se vevén: nem értünk múlik, hanem ellenünk, mert eliramlik az élet, ahogy pennáját önvérébe mártva az örökké ifjan maradott költő írta. Ennél az idő múlásának legnagyobb honi tudora, egy Krúdy nevezetű hírlapíró és novellista sem tudott különbet; az élet eliramlik – gondolta az Aranykéz utcában, avagy egyebütt a régi Pesten és Budán éjjeli csavargását végezve. (Major Henrik pedig, csúfondáros torzképek mestere, hazatérvén a New York kávéházból, gondosan lemosta tolláról a vitriolt, mit más napokon kortársai kifigurázására használt. Mézgát kevert összve a legfinomabb gyertyakorommal, hogy legyen mivel papírra vetni ódon fametszetek stílusában a rohanó időt, a dámákat, a gavallérokat és asszonyságokat, mely rajzolatokat Krúdy Aranykéz utcai beszélyeihez rendelte nála egy vidéki nyomdatulajdonos fia.)

A Ked apja – ha élne – emlékezne rá, hogy nyomdász öregapánknak megvolt e könyv első kiadása, borítóján zöld krinolinos dáma és barna redingot-os gavallérja sétálgat az aranykezet formázó cégér alatt, és szennycímlapjának verzóján ama bizonyos lovas iramlik: az idő. 1916-ban nyomtatták ki a typographiát Bécsben tanult ifjú, Tevan Andor tervei szerint a csabai nyomdában, hol nagyapánk tördelt, s vezérelte a betűszedőket. Az eredmény oly phenomenális lőn, hogy Krúdy túlzásoktól sem ment levélben fejezte ki elragadtatását Tevannak: El vagyok bűvölve. Ezt a szépséget soha nem reméltem, amely az ön bűvész-kamrájából előkerült a napvilágra. Ön varázsló, Uram. Szeretném megcsókolni a munkásai kezét…
Öregapánkat mogorva vénembernek ismertük, de a régi fotográfiákon vonzó világfit mutat. Kísérgethetné a florentinkalapos dámát a könyvborító örökkévalóságában, avagy cilindert és lakkcipőt öltve lehetne az eliramló lovas.
Tintaceruzával makulatúra papirosra írt testamentumában rám hagyta könyveit, köztük ezt is, melyben – bár akkor még nem vala divatja – Krúdy mester is élt az intertextualitás eszközeivel. Már címe is egy klasszikus mondáshoz hajaz: Ím, az aranjuezi szép napoknak — Végük szakadt már, idézhette láttán a mívelt olvasó, ki akkor még jobbára Schiller nyelvét beszélte Pesten és Budán.
Az Aranykézutcai szép napokat, legkedvesb olvasmányomat ifjú koromban ellopták tőlem, azóta hordozom magamban könyv alakú hiányát. Fortuna azonban annyi év után végre rám mosolyga, s a virtuális Labirynth tekervényi között elébem hozott egy aukción megmaradt példányt. Dobogó szívvel hívtam távbeszélőn az antikváriust, s utána számoltam a napokat, míg végre kézbesítette a postás a könyvet.
Most az lenne a trouvaille, ha azt mondhatnám, a tőlem ellopott példány volt a borítékban, de ekkora szerencse nem ért, bár így is ifjúságom emléke kísért a halovány dohányszínre érett lapok között.
Azért ha Ked valahol a nagyvilágban rátalálna, s megalkudna arra az egyre, az igazira, benne öregapám nevével, nagy örömet szerezhetne véle

bolondos öreg Nénjének

Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban